Főoldal / Szalézi Értesítő - 2023-2 / „Van épület, amit már gödör kora óta ismerek” - Interjú Kőszeghy Balázzsal  

Laikus dimenzió Don Bosco családjában

Malkowski-Szlávik Adél SC

      A szalézi mű legfontosabb eleme az oratórium, amiről tudjuk, hogy bárhol lehet: egy épületben, egy plébánián vagy akár egy iskolában is. Igen ám, de hogyan jönnek ezek létre, hogy lesz ott villany, víz vagy éppen lift. A Szalézi Család fontos szereplői azok a szakemberek, akik felépítik, alkalmassá teszik az épületeket, azokat a helyszíneket, ahol a nevelés biztonságos módon folyhat. Kőszeghy Balázs 2010 óta oszlopos tagja a Magyar Szalézi Tartománynak. Ha kell, szalézi oratóriumot tervez, vagy kényelmes padot a kápolnába, de én láttam már autókereket is cserélni... 

A kovász csendben dolgozik, de elengedhetetlen ahhoz, hogy a kenyér formát nyerjen. Akár egy szakember, aki csendben dolgozik, hogy formát adjon egy szalézi intézménynek.

Ha jól tudom, ti otthon hosszú idő óta magatoknak sütitek a kenyeret. Melyik a kedvenced?

A feleségem által készített kenyér a kedvencem, az élesztő nélküli, hagyományos kovászos kenyér számomra a legfinomabb, ami házi bio tönkölybúzából készül, amit házi malomban őrölünk.

 2010. szeptember 1-jén kerültél a Szalézi Családhoz, akkor mint munkavállaló. Hogy kerültél a rendhez?

Albert van Hecke atya vett fel, viszont Simon atya tartományfőnöksége alatt kezdtem el dologzni, akkor volt náluk a váltás. Előtte az Országos Egyházi TISZK-nek voltam az ügyvezetője, ahol nagyon sok eszköz és beruházás ment Kazincbarcikára, jeleztem a szaléziaknak, hogy tudok segíteni a kazincbarcikai fejlesztésekben. A legelső feladatom volt, hogy a nyomda legyen sikeres. Ma is örömmel veszem kézbe az ott készült anyagokat, mert látom hogy honnan hova jutott el a minősége a nyomdai munkának. 

Azért Budapest és Kazincbarcika nem szomszédos települések, hogy tudtál mindkét helyen jelen lenni?

Az első időben Budapestről dolgoztam, ott kezdtem ismerkedni a rendszerrel, majd 2−3 napot a hétből Kazincbarcikán voltam, a többi napon a budapesti tartományfőnökségről követtem a folyamatokat. 2010 decemberében az élet úgy hozta, hogy megkértek a Szalézi Kft. ügyvezetésére, gyakorlatilag akkor a stratégia megvolt, csak a cégvezetést kellett átvennem. Azért, hogy olyan szakképzési cég legyen, ami miközben termel, tanítson is.

Gyorsan előreszaladtunk, de a 2010-es csatlakozás előtt hallottál már a szaléziakról, Don Boscóról?

Mint aki egy pedagógus dinasztiában nőtt fel, persze hogy hallottam Don Boscóról. A szorosabb kapcsolat akkor alakult ki a szaléziakkal, amikor feleségemmel a házasságkötésünk után Ürömhegyre költöztünk, és a gyerekek születését követően olyan templomot kerestünk, ahol van gyerekmise, így javasolták az óbudai szaléziakat. Munka miatt egy kis időre külföldre sodort az élet, de amikor hazatérünk, akkor is a szalézi templomba tértünk vissza, úgy éreztük, hogy oda tartozunk.

A kazincbarcikai éveket mi, laikusok hogyan tudjuk elképzelni? Mik voltak a teendőid?

Azok a napok nagyon korán kezdődtek, mert 3:55-kor szólt a vekker, 4:30-kor Budapesten beindítottam az autót, hogy 6:30-ra leérjek Kazincbarcikára. Mert minden héten egyszer reggel 7 órakor volt egy megbeszélésünk, a kollégák ezt „Heti hetesnek” hívták. Voltak olyan téli napok, amikor olyan ködben, hóban mentem, hogy telefonon tartottuk a megbeszélést addig, amíg meg nem érkeztem. Ekkor Kazincbarcikán a kollégiumban kaptam szállást, az ott töltött napokon este 8-ig, 10-ig dolgoztam, hogy hatékony legyek, majd a harmadik napon délután 5−6 óra felé indultam vissza Budapestre a családomhoz.

Budapesttől Kazincbarcika körülbelül két-, két és fél óra autóval. Mit tud ilyenkor az ember csinálni, mert hogy effektív munkát ilyenkor nem tud végezni? Vagy mégis?

Fejben rákészültem a napra, de rosszabb időjárási viszonyokban csak arra koncentráltam, hogy épségben megérkezzek. Visszafelé telefonokat intéztem, egyeztettem. Ilyenkor fejben rendszerezi az ember a dolgokat, majd másnap, amikor már laptop is van előtte, akkor kezdődik vele munka. Ezekben az időkben egy teljesen új rendszert kellett kiépíteni, ami mindennek is megfelelt, a szakképzési törvények, az adózási törvények stb. A csúcsidőszakban 50 alkalmazott volt, a diákok pedig 300-an voltak. Úgy kell elképzelni, mint egy 350 fős céget, ahol nagy a fluktuáció, mert a diákok a szakma elvégzése után mennek tovább és jönnek az újak.

Az interjú folytatását a hamarosan megjelenő Szalézi Értesítőben olvashatják!